augusztus 24. vasárnap

Az előző nap pozitív élményei ugyanarra a helyre vezettek vissza másnap is. Ez alig 20 percig tartott. Mozgolódott az ellenség. Egyik pillanatról a másikra arra lettem figyelmes, hogy egy kisebb tanácskozás folyik tőlem alig 10 méterre, s egy-egy gyanús pillantást mérnek rám a csoport tagjai, köztük néhány tegnap megismert művész. Majd 2 Úr közeledik a távolból és valami rosszat sejtek, meg-megállnak, fényképeznek, majd egy kis idő múltán eltűnnek. A csoport tagjai szétoszlanak, s egy alig 190 cm sötétebb bőrű, enyhén kalligrafikus tetoválásokkal kivarrt férfi, bár nem értem, de már a bőréről is rossz üzentek sejlenek, elém áll. Természetesen beszél angolul. Megtalált a street mafia. Alig egy egész napig bírták elviselni a becses szomszédaim, mindazt a 16 euronyi fölényt, amit magamnak tudhatok. Bár bizonyára fusztrálhatta őket, hogy ezzel szemben tőlük egy képet sem vettek azalatt a 3 óra alatt legalábbis, amíg én rontottam a levegőt. Tehát a földről feltekintettem erre a 2 fejjel magasabb Úrra, aki némi körültekintés után közölte, hogyha nem akarok a rendőrökkel problémát, akkor fizetnem kell neki, hogy ott lehessek, ahol éppen vagyok. Nos ezt azóta is említem később megismert sorstársaimnak, de mindig hatalmas ledöbbenés kíséri a sztorimat, bár ők nem is Madrid legforgalmasabb utcáján próbálják alkotásaikat és vívmányaikat fillérekre cserélni. Még mielőtt bárki aggódna, ezúttal teljesen kedves volt az Úr, és némi munkáimat érintő szóváltás után továbbállt. Tudtam, hogyha itt maradok ez csak a kezdet volt. Viszont egy ennél is riasztóbb pillanatban volt részem, amikor hátra fordultam, s megpillanthattam azt a két férfit a tőlem 3 méterre lévő betonpadon ülve, akik azelőtt gyanúsan mérték fel a terepet, s ez a pillanat azonnal azt mondta, hogy le kell lépnem. Azóta sem tudom, hogy mi történt volna ha maradok, vagy a gyanús férfiak a felfokozott izgalmak fikciói voltak-e csupán, de továbbálltam. 

Feltehetően úgy összerezzentem, hogy azonnal hazarohantam. Nem,nem így volt. Az itt lévő körforgalom 6 szabad cikkelyre oszlik, melyből 2 passzázs 4 háztömb alakul ki, ha az egyik nem, majd a másik az enyém lesz. Odaérve kevésbé zsúfolt a szegmens, de úgy érzem többé senkiben sem bízhatok. Abban bízva, hogy turista útvonalaim során sok más szimpatikus négyzetmétert láttam, elindulok felfelé a Gran Vía felé. Alig 100 méternél tartok, az út halad tovább, de az azt szegélyező fák megszűnnek, s egy beillesztett téren haladok át, egy csobogó szökőkút mellett. A hangulat kellemes, a terület teljesen eladó mentes, a folyamatos áthaló embertömegből néhányan megállnak és lábukat a szökőkútba dugják. Megtaláltam. Ez lesz az én saját territóriumom.

Letelepedem. Egy hatalmas platánfa tövében rajzolok. A klíma tökéletes a csobogó víz mellett. Az emberek jönnek, mennek. Egy idősebb Hölgy közeledik, a  legtöbb  madridi idősebb Hölgyre jellemzően díszes kalapot visel. Elhalad mellettem, majd visszalép néhány lépést, s meredten bámulja a képeim. Szinte semmit sem látni az Asszonyból, a fekete-fehér óriás kalap miatt, mindezt tetézi egy fekete napszemüveggel. Egyetlen reakciót kapok el, mely lesújtóan hat: rázza a fejét és továbbáll.

Kis idő elteltével egy magas, a spanyol nőkre jellemzően nagyon csinos hölgy tekint rám széles mosolyával. Nagyon tetszenek neki a skicceim, s főleg a technikámat dicséri. Christina azután elmeséli, hogy ő porté és tájkép festő, és Németországban tanult néhány éve. Majd ezután megadja a weboldalát, hogy én is viszont lássam az ő munkáit. Nagyon boldoggá tesz, a képei nem kevésbé idillikus feminin hangulatúak, mint néhány a saját firkáim közül. Ezt egész egyszerűen a rózsaszín dominanciájával éri el. Míg én tudom, hogy a 12-es színpalettámon csak 3 szín van ami igazán értékelhető, így sok választásom nincs, addig reménykedem ő tud valamely más magyarázattal élni arról, hogy miért rejtőzik minden képében az a szín, ami által 80 %-ban biztos, hogy ellehetetleníti annak lehetőségét, hogy egy férfinak is képet adjon el...     http://www.beam.to/chm               Minden esetre, ha valaha még találkozunk biztosan felteszem ezt a kényes kérdést.

Néhány perc elteltével megjelenik a titokzatos Asszony, s újra elém áll. És már megint lelép. Vagy mégsem. Hirtelen visszafordul és feltesz egy lehetetlen kérdést. " Le tudna rajzolni Engem? " Sajnos közölnöm kell vele, hogy embert  a lehető legkevésbé sem vagyok képes rajzolni. Távolodik 3 lépést és visszaszól: "És a szökőkutat le tudná rajzolni?" Egy másodperc gondolkodási idő után, bár kissé már ijedten, de válaszolom, hogy igen, viszont az előre megszínezett papírjaim nem a legmegfelelőbbek ehhez, az igencsak zöld kompozícióhoz. Ő sietve kiadja az instrukciókat, miszerint nem számít a papír, Ő egy óra múlva visszajön és akkor legyek kész. 

Nagyon furcsán érzem magam, amúgy is ez a Lady olyan mintha rajzolták volna, nemhogy ahogyan viselkedik. De persze nekilátok, mert  a végén még képes és megdorgál, amiért nem leszek kész a kiadott feladattal. A kép egész jól sikerül, az enyhe nyomás miatt még jobban is mint bármelyik eddigi. A szemem sarkából látom, hogy a Lady igyekszik visszafelé. 

Megérkezik, s invitál, hogy üljek le vele egy padra. Leülök, megnézi a képet, bámulatos milyen rezzenéstelen arccal csinálja mindezt, leveszi a szemüvegét és bemutatkozik. Sajnos azt sem tudom mit mond, annyira zavarban vagyok. De abban kiegyezhetünk, hogy jól beszél angolul, svan a szemében valamilyen ismerős vonás. Elmondja, hogy Amerikából jött, de sok helyen élt már a világban, a férje jelenleg ügyvéd,akinek a névjegykártyáját oda is adta, s ő 2 hónapja itt van Madridban, s a spanyol nyelvtudását fejleszti. Majd kijelenti, hogy rettenetesen keveset kérek a képeimért, és minden reakciója az elmúlt 2 órában döbbenete miatt volt, s mindazon túl, hogy vesz tőlem 2 képet, beleértve a szökőkutat, amiről még elmondja mellékesen, hogy X. spanyol királynő építette, mert a lakásokban még nem volt  vízvezeték és a lakosságnak szüksége volt az ivóvízre, közli, hogy azonnal pakoljak össze, mert hozott nekem egy jegyet a Prado Múzeumba amivel félórán belül be kell mennem. Ledöbbenni nála jobban már csak én tudok igazán, de szóhoz sem jutottam, mert erőszakossága továbbra sem csillapodott, összepakoltam, s azonnal útnak eresztett.

 Bár a Prado Múzeumban egy ingyenes időszakban már voltam és egy bizonyos véleményem van róla, mindazon felül, hogy persze csodálatos festők léteztek, léteznek, szinte egyedül járkálni a hatalmas múzeumban felemelő élmény volt, mivel ebben az időben szinte teljesen kihalt. A  plusz meglepi az volt, hogy a jegy a jelenleg időleges El Greco kiállításra is érvényes volt, ami nem csak a spanyol manierista különös színvilágú festészetét mutatta be, de a felsorakoztatott megannyi 20. századi avantgárd festő között nem egy Picasso lógott a falon.  Visszaemlékezve a Lady említette is, hogy Ő nem kedveli Picasso-t, Ő Goya fan :). Csak reménykedhettem, hogy nem a hallásvesztése utáni komor, kissé elmebetegnek látszó világa a kiskedvence.

Mióta Madridban vagyok voltam egy-két múzeumban, de ez azért felülmúlhatatlan élmény volt. Bár kitudja ki részegített meg, a történetem a Ladyvel vagy Picasso, de az elképedéstől, szinte  úgy tértem haza, hogy azt sem tudtam, hogyan jutottam el az ajtónkig.

augusztus 23. szombat

Szombaton a Prado környékét választottam, ezen a környéken van a legtöbb utcai souvenir árus és művész.

Rá kell jönnöd, hogy hiába vagy művész vagy akarsz annak látszani, végül a rajzolás akármilyen csodálatos vagy újszerű formája sem áll ugyanazon a szinten, mint egy utcai szaxofonos. Még akkor sem, ha a művész Úr naphosszat skálázik, s ezért persze elfogad pénzt. Olyan mintha az akvarell lapjaimat adnám el grafika nélkül. Az emberek is másképp viszonyulnak hozzá, s a hatóság is. Az ellentét művész és művész, tettető és tettető között folyamatosan foglalkoztat. Épp olyan kérdés, mint hogy vajon ezért a néhány lapért amit kiadok a kezemből milyen pénzt kérni, megérdemlem, vagy leginkább egy utcán kolduló emberhez hasonlítok. Mivel önmagamon túlmutató önmagam értékelése, mást nem tehetek, de hiszem, hogy erre bárki képes lenne. Akkor a kérdés az, hogy miért nem teszik. Az emberek sokkal inkább kiadnak pénzt, ha azért kapnak valamit, és mindezt kedves beszélgetés is kíséri. Tehát az utcán a hajléktalan miért nem tesz valamit, pl. miért nem hajt papír repülőt, vagy hajót újságpapírból, persze lehet gyerekes gondolat, de valamiért elképzelek egy Urat aki ül és körülötte 100 papír hajó és repülő sorakozik. Valamiért vennék tőle egyet, bár kitudja miért tenném. Az én rajzaim számomra sem jelentenek különbképp többet, minthogy színesen, vidáman tüntetem fel Madrid utcáit bármilyen ábrázolási szabály és részletek nélkül, mégis valamiért imádják az emberek. A  képek csak addig tervezettek, amíg a helyszínhez mérten felteszem a színárnyalatokat, utána jórészt emlékezetből skiccelek.

Tudni kell, hogy utálok rajzolni, legalábbis az egyetemen mindenki ezt hallja tőlem, megtanítottak, de egy idő után a lelkesedése mindenkinek alább hagy, nekem különösen. Ennek alapvető oka, hogy nem bírom a szabályokat a rajzon, és persze lehetetlen vele annyi időt is eltölteni, mint amennyire a szabályok tartásához nekem szükségem van. Másrészt a szabályok nélkül elkezdenek kommunikálni a képek, míg szabályosan szinte mindenki hasonlóan rajzol, szabálytalanul mindenki másképp. A szabályok felülírására a legjobb eszköz  a filc, míg ceruzával görcsösen bánsz és mindig ott a csábító lehetőség a radír használatára, a fekete filc ezzel szemben áll. Persze ez csak némi locsogás, az egyetemen ezt mindenki tudja, de az egyetemen én csak utálok rajzolni. 

Tehát itt ülök a kis képeimmel, a Prado utáni passzázsnál, képeimet, mint 'tapasztalt' árus, felcsíptetem a zöldet szegélyező kerítésre. Lekerültem a földre, érdekes kontaktus. Vajon az emberek viszonya miként változik hozzám ha állok vagy ha ülök, ha a kerítésen vagy ha a földön ülök. Van egy másik írás, ami egyébként sokkal fontosabb lenne mint ez, de azt hiszem most ezzel gyűjtök erőt, arra, bár valószínűleg van aki ennek nem örül. A lényeg, hogy olvastam néhány cikket és tanulmányt a tér trialektikájáról, azaz, hogy megkülönböztetjük a megélt, az észlelt és a felfogott teret, erre a inkább építészethez kapcsolódva írnék, még visszatérek rá, de valószínű, hogy mindez meg van a kommunikáció szintjén is. Ha én mint személy állok a térben, teljesen más érzéseket kelt ha valakivel kapcsolatot kell létesíteni, aki tőlünk eltérő téri szituációban van, de marhára nem vagyok pszichológus és  még csak írni sem tudok, elmélkedjen el valaki más ezen, én csak azt tudom ami történik és ami velem történt. Tehát míg állok, az emberek távolságtartóak, valószínűleg ijesztőnek hat egy egy helyben álló merengő alak, ha valamire ráülsz, az kényelmet jelent, amely elméletileg egy jobb pozíció mint a sétáló vagy álló vevő. Majd mikor leülsz a földre több dolog is fennáll: egyáltalán észre sem vesznek; ha eközben rájuk nézel vagy hatalmas sajnálatot váltasz ki, vagy szánakozást, vagy még negatívabb érzéseket. A lehető legfontosabb dolog tapasztalatom szerint, hogy nem szabad rájuk nézni. Egyetlen pillantás túl korán, s elveszted a személyt. Hagyni kell, hogy önmaga, bármilyen kényszer nélkül döntsön szándékairól. Hihetetlen volt, hogy egyetlen egy pillantással üldöztem el nem egy embert, míg ha hagyod, hogy önmaga fedezze fel a látnivalót, akkor bármiféle kényszer nélkül önként és boldogan lép veled kapcsolatba, amire viszont szinte azonnal felállva kell reagálni. Ez a közhely a  "hogyan legyünk jó illegális utcaárusok I."-ben, de sosem gondolkodnék el rajta máskülönben. 

A többi árus kapcsolatteremtése volt még igazán érdekes. Körülbelül 20 perccel érkezésem után, egy csapatba verődve a környező festő Urak meglátogattak. Persze senki sem beszél angolul, így csak méregető pillantásiakban sütkérezhettem, de így még inkább érdekesnek bizonyult a helyzet. A jelenlétem természetesen irritálta őket, főként hogy az ő áraiknak negyedéért és ötödéért kínáltam a képeimet. Később megérkezett a "munkába" egy újabb művész, kis idő elteltével ő is felmérte a helyzetet, azzal a különbséggel, hogy bár spangolul, de egy remek beszélgetést folytatott velem.  Végül annyira belemerült,  hogy megosztott néhány fontos tudni valót, pl. azt, hogy a rendőrök este 5 és 7 között érkeznek, vagy hogy a 20 méterrel arrébb ácsingózó fekete férfi némi fizetségért szívesen vigyáz a képeidre, amíg te esetleg távol vagy. Végül még egy sörre is meg akart hívni, miután átinvitált a saját 2 négyzetméterére, hogy megnézzem a képeit. Azt hiszem ebben az esetben ő volt az egyetlen kedves ember, bár ő is megemlítette, hogy túl olcsó vagyok, illetve, hogy nem írom rá a teljes nevem a képekre. Úgy vélte mindez annak a jele, hogy nem bízom önmagamban. Ennek problematikáján csak akkor kezdtem el gondolkodni, mikor egy hölgy kezembe nyomott egy vastag kék filctollat, hogy írjam rá a teljes nevem... Ami számomra azt jelentette, hogy abban a pillanatban elrontottam a képet :)

Végül már nem hatottam olyan újdonságként, így teret kaptak az egyszerű bámészkodó emberek, s én is nekiülhettem a rajzolásnak. Sokszor csak beszélgetni akartak velem, máskor idegenvezető szerepét vettem fel, azáltal, hogy folyamatosan mutogattak és kérdezgették, Ez hol van ? Ez hol van ?... máskor mosolyogva kívántak sok szerencsét, de bőven akadt vásárlókból is. 

5 óra tájban megelőzve a problémákat, összeszedtem magam és hazamentem. Nagyon jó napom volt, minden értelemben, sok képeslapot adtam el, és sok tapasztalatot gyűjtöttem. Később ezen a környéken sétálva, egyszerű turistaként senki sem ismert fel, csak nézelődtem az árusok között, névtelenül, arctalanul.

augusztus 22. péntek

Az amatőr utcahódító tehetetlensége és bártortalansága.

Szóval ezen a napon kezdtem, naiv gondolatok társaságában sétáltam ki a város egyik legforgalmasabb részére, legalábbis délután 5 után a turisták 65%-a errefelé barangol. Parque de Retiro. Bár nagyrészt állandó a morajló turista csapat és a fényképező délkelet-ázsiai a zöldövezetben, de ajánlatos a tűző nap miatt a délutáni órákra tervezni a látogatást,  így én is ezt az időszakot választottam. - kép: 5 sprintelő fekete férfi akik hatalmas csomagokkal vannak, gondolom miért futnak és valószínű miért tudnak, kevésbé érthető egyenlőre, hogyan vitelezik ki a szökést. -  A megfelelő helynek sok kitételnek kell megfelelnie. Az első választásom a legkevésbé sem volt sikeres, bár pozitívum, hogy negatívum nincs.  Azon kívül, hogy 3 órán át bámultam egy 200X100 méteres pocsolyát, melyet a Madridiak és a turisták szenthelyként tisztelnek, legfőképp azért mert sajnos ez azon kevés vízfelületek közé tartozik, amely Madridban elérhető és ha fürödni nem is, csónakázásra tökéletesen alkalmas, bár marhára mesterséges; hogy a rendőrök 6-szor eljöttek  mellettem és valószínűleg próbálták memorizálni azt a bűnözővé előlépett fejem, hogy rájöttem, szoknyában hiába hittem, hogy népszerű leszek, képtelenség dolgozni; hogy 4 orkánerejű szélvihar és 2 kedves Úr, akik bár csodálták munkám sajnos csak olvasni jöttek, nem volt pénzük, életben vagyok, nem vagyok börtönben és nem loptak meg.

Tanulság: a park... a legtöbb ember kikapcsolódni jön ide, és inkább bámulják a kékellő vizet  és a halakat, mint, hogy mindenféle színű embertől vegyenek hasznosnál olykor haszontalanabb dolgokat.

 Eredmény: a szomszédok olykor jó arcok. Beléptem a közösségbe. Sajnálatosan nyelvi korlátok közé szorulva, bár ez itt általában senkit sem érdekel, akkor is folyamatosan szóval tartanak ha az égvilágon semmit nem értesz abból amit mond... 2 haverom, bizonyára Pablo, Alejandro vagy hasonló nevük volt, legyezőt árultak, a végére úgy sejlett, bár nem értettem, hogy az esti bulira gyűjtik a pénzt, el is adtak kb. 4-et szóval egy koktélra már futotta legalább, vagy ha a Sol-on választják az utcapiálást talán többre is. Mellettük nem tudom pontosan ki, sajnos a kommunikáció ezen a helyszínen csak a közvetlen szomszédokig működik, de egy fekete srác volt, aki bűvészkedett, és valóban mulatságos volt és maga köré gyűjtött legalább 40 embert,ami lássuk be, igen nagy teljesítmény, legalább engem is elszórakoztatott. Ez már kevésbé mondható el a jobboldali szomszédságról, akik bár gyönyörűen játszottak és a hegedűs és hárfás hölgyek rendkívül kedvesen kommunikáltak velem a mosoly szintjén, 3 óra alatt rá kellett jönnöm, hogy csak 3 számot játszanak folyamatosan, ami kezd fájdalmas monoton alaphanggá válni a fejembe, de mindegy én nem számítok itt a tápláléklánc legalján, az emberek zabálták őket, így a sok marékos pénzpakolgatásukat elnézve jól ment nekik az üzlet.

Végül egy idősebb Úr, azt mondta, hogy sokkal hatásosabb lenne, ha a helyszínen rajzolnék, és nem már elkészített képeket próbálnék áruba bocsájtani. Ez felvetett némi problémát, de...

persze igaza volt.  Ő volt az első vásárlóm.

Összeszedtem porral és levelekkel borított képeim és sétáltam haza. Lelkesedésem kissé alábbhagyott, amiért kevés siker és pompa övezte az első próbálkozásom, ekkor még nem értettem, hogy ha egyetlen egy képet sem adok el, akkor is egy izgalmas dologba csöppentem.

Az az igazság, hogy már 9 hete itt vagyok, azaz 3x3 hete, Madridban, és bár egy utolsó 3 hetem maradt, de talán ez lesz a legizgalmasabb 3 hét. Egyszer egy igen tapasztalt ismerősöm ez ügyben úgyis azt mondta, hogy 3 hónap nagyon kevés és mindig a végén jön a legjobb rész.

Valószínűleg hamarabb is írhattam volna, hiszen mindenki ezt teszi. A legtöbb ismerősöm eltölt valahol egy szemesztert külföldön, vagy mint én bevállal egy szakmai gyakorlatot, és persze azonnal blogba kezd, ami amúgy szerintem érthető, így még inkább megőrzöd az emlékeket, tehát miért ne tennéd. 

Velem az történt, hogy kidobtak itt egy repülőről félig hófehéren június 17.-én este, megnyugtató volt hogy nem egyedül, de mégis idegenként. Azután elmesélhetném az előző 9 hetemet, de legfeljebb utalni szeretnék rá olykor-olykor. Ennek azaz oka, hogy az utóbbi 9 hétben, egy betelepült turista voltam, aki megpróbálta felderíteni a várost, megjegyzem még mindig sikertelenül, mert egy várost, ami 5-ször nagyobb, mint Budapest lehetséges, hogy sosem ismered igazán. Szóval pár szóval, rengeteget gyalogoltunk, és utaztunk is: Valenciába, Segoviaba, néha egy kis folyóhoz, a jéghideg La Pedrizahoz, a  Manzanares El Real nevű falucskába, persze hihetetlen élmények : mosott sziklás hegyvidék, tengerpart és Calatrava, Aqueduct, és a további izgi szobrok a forró spanyol napsütésben.

Persze az előbbiek okozták azt, hogy odajutottam ahol most vagyok. Fél méterrel a horizontom alatt.

Madridban augusztus utolsó heteiben megáll az élet. Állítják ezt a helyiek. Valójában ez igaz. A zenétől hangos bárok és tolongó vásárlóktól megszállt helyi üzletek lehúzzák a rolót, s átveszi a hatalmat a csönd, és az egymásra kacsintó furcsábbnál megmosolyogtatóbb és elborzasztóbb alkotások, melyet hol tervezetten, hol önkényesen vázolt egy művész az unalmas redőnyökre. A metropolis és a prado ennek teljes ellentéteként jelenik meg, a turisták még a fejfájdító napsütésben sem riadnak vissza a kihívástól, hogy meghódítsák ezt a több mint 600 km2 - nél is nagyobb pusztaságot és néhány lejtőt. Tehát ami a hétköznapi Madridinak azt jelenti, hogy ideje becsukni a zsalugátert, akkor nyitja ki metaforikus kapuját az utca embere Madridban...

... a hely, ahol mindenki el akar adni valamit..., akkor én miért ne tenném ?

ZENE,JÁTÉK,ÉTEL,ITAL,PORTRÉ,MÁGNES,ROPI,HATALMASNYALÓKA,KÖRBEFUTÓLOVACSKA,TÁNCOLÓSPONGYABOB,HAMISÍTOTTKACATOK,DIVAT,ÉLET,NŐ, BUBORÉK,SÖRZACSKÓBÓL,ZSEPI, POSZTER, GYUFA, UTCA, KERÍTÉS, FATÖVE,... MADRID KÉPEKBEN

Ehhez a nemes kategóriához tartozom én is, vagyis a munkám, amit a hétre vállaltam magamra. Nem kevésbé alantas, illegális vagy érdektelen,mint bármely másik, de impulzusokban és történésekben igen gazdag, mely nem mellékes, hiszen lehetsz turista bárhol bármikor, de hányszor voltál már turista a horizontod alatt?

Egy fának támaszkodok, rajzolok, figyelek, hallgatok, énekelek, s a dolgok maguktól történnek, itt Madridban, az utcán, velem ;).

"Adok magának egy elsőrangú tanácsot (...). Írjon olyasmiről, amit ismer. Írjon a földalattiról, szállodákról meg egyéb ilyen dolgokról! S írjon ..., olyanokról, akikkel naponta találkozik az utcán, olyan gyerekekről, amilyenek mi voltunk egyszer."

Erich Kästner