augusztus 23. szombat

Szombaton a Prado környékét választottam, ezen a környéken van a legtöbb utcai souvenir árus és művész.

Rá kell jönnöd, hogy hiába vagy művész vagy akarsz annak látszani, végül a rajzolás akármilyen csodálatos vagy újszerű formája sem áll ugyanazon a szinten, mint egy utcai szaxofonos. Még akkor sem, ha a művész Úr naphosszat skálázik, s ezért persze elfogad pénzt. Olyan mintha az akvarell lapjaimat adnám el grafika nélkül. Az emberek is másképp viszonyulnak hozzá, s a hatóság is. Az ellentét művész és művész, tettető és tettető között folyamatosan foglalkoztat. Épp olyan kérdés, mint hogy vajon ezért a néhány lapért amit kiadok a kezemből milyen pénzt kérni, megérdemlem, vagy leginkább egy utcán kolduló emberhez hasonlítok. Mivel önmagamon túlmutató önmagam értékelése, mást nem tehetek, de hiszem, hogy erre bárki képes lenne. Akkor a kérdés az, hogy miért nem teszik. Az emberek sokkal inkább kiadnak pénzt, ha azért kapnak valamit, és mindezt kedves beszélgetés is kíséri. Tehát az utcán a hajléktalan miért nem tesz valamit, pl. miért nem hajt papír repülőt, vagy hajót újságpapírból, persze lehet gyerekes gondolat, de valamiért elképzelek egy Urat aki ül és körülötte 100 papír hajó és repülő sorakozik. Valamiért vennék tőle egyet, bár kitudja miért tenném. Az én rajzaim számomra sem jelentenek különbképp többet, minthogy színesen, vidáman tüntetem fel Madrid utcáit bármilyen ábrázolási szabály és részletek nélkül, mégis valamiért imádják az emberek. A  képek csak addig tervezettek, amíg a helyszínhez mérten felteszem a színárnyalatokat, utána jórészt emlékezetből skiccelek.

Tudni kell, hogy utálok rajzolni, legalábbis az egyetemen mindenki ezt hallja tőlem, megtanítottak, de egy idő után a lelkesedése mindenkinek alább hagy, nekem különösen. Ennek alapvető oka, hogy nem bírom a szabályokat a rajzon, és persze lehetetlen vele annyi időt is eltölteni, mint amennyire a szabályok tartásához nekem szükségem van. Másrészt a szabályok nélkül elkezdenek kommunikálni a képek, míg szabályosan szinte mindenki hasonlóan rajzol, szabálytalanul mindenki másképp. A szabályok felülírására a legjobb eszköz  a filc, míg ceruzával görcsösen bánsz és mindig ott a csábító lehetőség a radír használatára, a fekete filc ezzel szemben áll. Persze ez csak némi locsogás, az egyetemen ezt mindenki tudja, de az egyetemen én csak utálok rajzolni. 

Tehát itt ülök a kis képeimmel, a Prado utáni passzázsnál, képeimet, mint 'tapasztalt' árus, felcsíptetem a zöldet szegélyező kerítésre. Lekerültem a földre, érdekes kontaktus. Vajon az emberek viszonya miként változik hozzám ha állok vagy ha ülök, ha a kerítésen vagy ha a földön ülök. Van egy másik írás, ami egyébként sokkal fontosabb lenne mint ez, de azt hiszem most ezzel gyűjtök erőt, arra, bár valószínűleg van aki ennek nem örül. A lényeg, hogy olvastam néhány cikket és tanulmányt a tér trialektikájáról, azaz, hogy megkülönböztetjük a megélt, az észlelt és a felfogott teret, erre a inkább építészethez kapcsolódva írnék, még visszatérek rá, de valószínű, hogy mindez meg van a kommunikáció szintjén is. Ha én mint személy állok a térben, teljesen más érzéseket kelt ha valakivel kapcsolatot kell létesíteni, aki tőlünk eltérő téri szituációban van, de marhára nem vagyok pszichológus és  még csak írni sem tudok, elmélkedjen el valaki más ezen, én csak azt tudom ami történik és ami velem történt. Tehát míg állok, az emberek távolságtartóak, valószínűleg ijesztőnek hat egy egy helyben álló merengő alak, ha valamire ráülsz, az kényelmet jelent, amely elméletileg egy jobb pozíció mint a sétáló vagy álló vevő. Majd mikor leülsz a földre több dolog is fennáll: egyáltalán észre sem vesznek; ha eközben rájuk nézel vagy hatalmas sajnálatot váltasz ki, vagy szánakozást, vagy még negatívabb érzéseket. A lehető legfontosabb dolog tapasztalatom szerint, hogy nem szabad rájuk nézni. Egyetlen pillantás túl korán, s elveszted a személyt. Hagyni kell, hogy önmaga, bármilyen kényszer nélkül döntsön szándékairól. Hihetetlen volt, hogy egyetlen egy pillantással üldöztem el nem egy embert, míg ha hagyod, hogy önmaga fedezze fel a látnivalót, akkor bármiféle kényszer nélkül önként és boldogan lép veled kapcsolatba, amire viszont szinte azonnal felállva kell reagálni. Ez a közhely a  "hogyan legyünk jó illegális utcaárusok I."-ben, de sosem gondolkodnék el rajta máskülönben. 

A többi árus kapcsolatteremtése volt még igazán érdekes. Körülbelül 20 perccel érkezésem után, egy csapatba verődve a környező festő Urak meglátogattak. Persze senki sem beszél angolul, így csak méregető pillantásiakban sütkérezhettem, de így még inkább érdekesnek bizonyult a helyzet. A jelenlétem természetesen irritálta őket, főként hogy az ő áraiknak negyedéért és ötödéért kínáltam a képeimet. Később megérkezett a "munkába" egy újabb művész, kis idő elteltével ő is felmérte a helyzetet, azzal a különbséggel, hogy bár spangolul, de egy remek beszélgetést folytatott velem.  Végül annyira belemerült,  hogy megosztott néhány fontos tudni valót, pl. azt, hogy a rendőrök este 5 és 7 között érkeznek, vagy hogy a 20 méterrel arrébb ácsingózó fekete férfi némi fizetségért szívesen vigyáz a képeidre, amíg te esetleg távol vagy. Végül még egy sörre is meg akart hívni, miután átinvitált a saját 2 négyzetméterére, hogy megnézzem a képeit. Azt hiszem ebben az esetben ő volt az egyetlen kedves ember, bár ő is megemlítette, hogy túl olcsó vagyok, illetve, hogy nem írom rá a teljes nevem a képekre. Úgy vélte mindez annak a jele, hogy nem bízom önmagamban. Ennek problematikáján csak akkor kezdtem el gondolkodni, mikor egy hölgy kezembe nyomott egy vastag kék filctollat, hogy írjam rá a teljes nevem... Ami számomra azt jelentette, hogy abban a pillanatban elrontottam a képet :)

Végül már nem hatottam olyan újdonságként, így teret kaptak az egyszerű bámészkodó emberek, s én is nekiülhettem a rajzolásnak. Sokszor csak beszélgetni akartak velem, máskor idegenvezető szerepét vettem fel, azáltal, hogy folyamatosan mutogattak és kérdezgették, Ez hol van ? Ez hol van ?... máskor mosolyogva kívántak sok szerencsét, de bőven akadt vásárlókból is. 

5 óra tájban megelőzve a problémákat, összeszedtem magam és hazamentem. Nagyon jó napom volt, minden értelemben, sok képeslapot adtam el, és sok tapasztalatot gyűjtöttem. Később ezen a környéken sétálva, egyszerű turistaként senki sem ismert fel, csak nézelődtem az árusok között, névtelenül, arctalanul.